Harangszentelés - Az igaz ügyet nem hagyja el az Isten!

Lengyel ércből kong a Megmaradás Harangja Karácsfalván a Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban. Sokszor bizonyságot nyert az a jelenség, hogy sűrű fekete viharfelhőket, jégesőt tud eloszlatni a harangzúgás. Olyan időket élünk, hogy ismét sötét fellegek gyülekeznek Kárpátalja egén. Ilyenkor kell harangot szentelni, hogy kongása megálljt parancsoljon a viharoknak.


Karácsfalva kis magyar település, a Tisza mellett a Nagyszőlősi Járásban, ahol 2003 óta működik a Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum. A több, mint 100 diák, tanáraik, szüleik, és az iskola egykori növendékei harangszentelő szertartásra gyűltek össze egy őszi vasárnapon. Olyan ünnepre, ami eleddig nem volt az iskolában. Varju Zoltánt, a Líceum Tanárát, a harang készíttetés ötletgazdáját kérdeztem.

Te magad is a Líceumban tanultál, itt jártál liturgiákra. Mikor merült föl benned, hogy kellene a toronyba egy harang is?
Pontosan nem tudnám megmondani. Iskolánkban minden nap végzünk szertartásokat, a hely és a funkció adott volt. A karácsfalvai líceum egy fiatal intézmény. Mondhatnánk azt is, hogy most éli kamaszkorát. Az itt érettségizett növendékek egyik legnagyobb erénye az, hogy magas társadalmi érzékenységgel rendelkeznek. Szoktuk volt mondani, hogy a Sztojka Líceumot elsősorban nem a Karácsfalván található épület falai alkotják, hanem azok a növendékek, akik itt formálónak gyermekekből felnőttekké. Nem meglepő, hogy fontos számunkra az iskola jövője. Egy kamasz lelkesedésével született meg ez az ötlet is. Egy harangnak üzenete van. Különösen ebben a zűrzavaros időben. Szavával - ez a harang is - figyelmünket arra az útra irányítja, amelyen járnunk kell. Lelki és szellemi értelemben…

Nem hétköznapi dologba kezdtetek bele. Hogyan sikerült megvalósítani az elképzeléseteket?

Járatlanok voltunk a témában, de abban biztosak voltunk, hogy ha a Kegyelmes Isten előtt is kedves a szándékunk segítségünkre lesz majd. És így lett. A líceumunk öregdiák szövetsége, az Összetartozunk volt, amely keretet adott ennek az egész kezdeményezésnek, így tudtuk szervezni, koordinálni a gyűjtést és a munkát. Sok segítséget kaptunk Tóth Jenő atyától a Sztojka Líceum intézményvezetőjétől, melyért ez úton is hálásak vagyunk!

Az adományozás mikéntjéül a beregszászi Rákóczi Főiskola cserépjegy akciója szolgált. Miután a harangöntő mester mondott egy becsült összeget, elosztottuk a harang kívánt tömegével, - száz kilogrammal -, így megkaptuk, hogy egy kilogramm harang átvitt értelemben mennyibe kerül. A lehetőség ettől fogva mindenki számára adott volt, hiszen jelképesen, kézzelfoghatóvá tettük az adományozás formáját. A harang megvalósulásának több mint felét öregdiákjaink finanszírozták, ugyanakkor számos jótevő vállalt szerepet tevőlegesen és imával gyűjtésünk során.

A harangöntés védnökének főtisztelendő Orosz István atyát kértük föl, aki készséggel fogadta megkeresésünket, és áldását adta ügyünkre. Így indulunk el.

Lengyelország legrégebbi műhelyében öntötték ki ezt a harangot. Jelképes, hogy lengyel ércből fog kongni a magyar Megmaradás Harangja. Annál a népnél találtunk segítségre, amelyik mindig mellettünk volt a bajban. Ha erre a harangra tekintünk, testvériségünkre is emlékeztet majd bennünket a lengyelekkel.

Miután körvonalazódott a szándékunk, úgy döntöttük, hogy államalapító apostoli királyunk, Szent István tiszteletére fogjuk a harangot öntetni, és a Megmaradás harangja nevet fogja majd viselni.


Mit olvashatunk a harangon és az emléktáblán?

Isten dicsőségére, és apostoli Szent István királyunk tiszteletére hálából öntették e Megmaradás Harangját közadakozásból, a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceum öregdiákjai és jótevői. Szóljon e harang Görögkatolikus egyházunk és Magyar nemzetünk oltalmára, mindenkinek ki hallja, lelki üdvösségére és Kárpátalján való békés megmaradására.

Ezen kívül felkerült még rá intézményünknek a jelmondata:
„Tarts ki abban, amit tanultál, és amiről meggyőződtél!”

Illetve intézményünk világi jelmondata is, amely II. Rákóczi Ferenc egyik mondása volt:
„Iustam causam deus non derelinqvet!”

azaz
„Az igaz ügyet nem hagyja el az Isten”

Azért ezeket a gondolatokat választottuk, mert valóban komolyan gondoljuk annak a súlyát, hogy Kárpátalján meg kell maradnunk magyarnak.

Ortutay Elemér mondta egyszer azt, hogy „Szülőföldünk, Kárpátalja gyönyörű föld, s itt magyarnak lenni büszke gyönyörűség, ha küszködve, szenvedve és sírva, de viseljük sorsunkat, ahogy meg van írva. Mert igaz ugyan, hogy sorsunkhoz szegezve élünk itt, de nem tehetetlen bábként, emberként akarunk itt élni, mert hisszük, és valljuk, hogy viharra csend jön egyszer, és fény az égre.”

Bár most ez a vihar egyre inkább tornyosul, abban is biztosak vagyunk, hogy ez is egyszer véget fog érni.

Szimbolikusnak látom, hogy most szenteltük föl. Milyen gyakran fog kongani?

Naponta háromszor. Úgy gondolom, hogy nincsenek véletlenek. A Jóistennek akarata szerint volt így, ebben hiszünk, mert ha belegondolunk, akkor kilátástalannak tűnik most a magyarság megmaradása. Egyre távolabb kerül az alagút végén levő fény. Nekem szilárd meggyőződésem, hogy higgadtnak kell maradnunk, és meg kell maradnunk itt, bármennyire is próbálnak minket elzavarni, elüldözni, gyökértelenné tenni. Nekünk ragaszkodni kell az ősi gyökerünkhöz, minden talpalatnyi földhöz. Kárpátaljára születtünk, Kárpátalján élünk, és itt is kell tovább adnunk az őseink örökségét. Bíznunk kell abban, hogy ebben segítségünkre van a Jóisten. Naponta akarnak megfélemlíteni bennünket. Ezért nekünk is naponta tudatosan kell magunkban szítani azt az érzést, hogy ha kell, a porból is talpra állunk.

A jelenlegi gondok összerántották a helyi magyarokat. Meghatározzuk magunkat, megint kijelentjük magunkról, hogy márpedig én magyar vagyok.

Egyszerűen olyan ez, mint a béka és a forróvíz. Mikor a békát beteszik a hideg vízbe, és elkezdik melegíteni, akkor megfőzhető. Úgy érzem, olyan meleg vízbe dobtak bennünket, amiből kénytelenek leszünk kiugrani, mert ezt diktálják a reflexeink. Nem vitatom, vannak gondok. De folyamatosan félrevert harangok zúgása mellett nem lehet élni. Meg kell tanulnunk ismét az élet apró örömeiben, a hétköznapokban meglátni a szépet.


Igen, ez így van, az életben is néha kellenek nagy pofonok. Ami nem öl meg, az megerősít. Megerősíthet minket ez a most ránk mért csapás?

Kamaszként sokat gondolkodtam afelől, hogy mennyire rossz dolog volt ez a Trianon, hogy hogy lehetett ilyen szerencsétlen helyzetünk. Egy kőhajításnyira lakok a határtól. Kiállok a teraszra, és látom a trianoni Magyarországot, kovásza lett a magyar jövőnek a határon túli magyarság. Persze a kovász önmagában kevés, ha nincsen hozzá liszt meg víz, és ez a liszt meg a víz, az maga az anyaország. A hitünk a só. A kemence égető tüze pedig maga az élet, a nehéz kor, amelyben élnünk kell. Ne adjuk fel a hitünket, és bízzunk abban, hogy ebből még jó is kisülhet!




Riporter: Szilaj István
További fényképeket az eseményről ide kattintva talál.

Népszerű bejegyzések