A PANNONHALMAI BENCÉS DIÁKOK TESTVÉRISKOLAI LÁTOGATÁSA

2018 Pannonhalma-Karácsfalva/Párhuzamos-Közös utak
Laudetur Jesus Christus!– Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Horváth Tamás prefektus már sok éven át ápolja sikeresen a Karácsfalvai Görögkatolikus Líceummal formálódó testvériskolai kapcsolatot. Kétévente egy busznyi diák Kárpátaljára utazik a pannonhalmi gimnáziumból, hogy megismerje a határon túli diákok iskolai életét és a csodálatos természeti környezetet. A kiutazást a sztojkás diákok egy magyarországi útjukkal egyenlítik ki a következő évben. A sok közös program itt is ott is kellőképpen forrasztja a kötődést.
Vajon miért jó és mitől működik általában egy kapcsolat?
Összeköt bennünket a korosztályi sajátosság, nemzetünk eredete és története, továbbá a hitünk Istenben. Ezúttal valóban működik a vérszerződés, hiszen mindannyian „egy vérből valók vagyunk”, már átélhető a TEST-VÉR-ISKOLA tartalma. Tamás előzetes programtervezetére szinte a maximális létszámú diák jelentkezett: Négyen a hetedikből, 8 fő a nyolcadikból, 17-en a 9. évfolyamból. A 10 B-sek a művészeti kurzus miatt nem tudtak menni, a 10. A osztályból heten, a 11. évfolyamból kilencen, mindösszesen 45 diák. Idén én is jelentkeztem az utazásra Erdőssy István tanártársammal együtt, ketten első felfedezőként vettünk részt e felejthetetlen kiránduláson. Az utazás előtti tájékozódás kapcsán olvastam, hogy Ukrajnában már egy órával korább „van”, de mint kiderült a határszéliek és a magyarok nem a kijevi időt tartják, hanem magyar idő szerint osztják be az életüket.
Az automata mobiltelefonos órabeállítás miatt érhetnek bennünket meglepetések. Ha nem vigyázunk, 1 órával korábban is ébredhetünk…
Továbbá olyan országba készülünk, ahol a vidék a monarchia óta sok gazdát látott már, volt olyan idős ember, aki az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Csehszlovákiában gyerekeskedett, a Magyar Királyságban volt fiatal, majd Szovjetunióban élt, majd Ukrajnában öregedett meg. 
Furcsa lehet változó állam polgárának lenni úgy, hogy valaki akár egyszer sem hagyta el a szülőföldjét. Mint ahogy a szólásban megfogalmazódik: Öreg fát nehéz átültetni (idős embert nehéz lakhelyváltoztatásra bírni). 
Átvitt értelemben: gyökerestől nem lehet egy egész országrészt átültetni, a kárpát fenyő szilárdan áll ott, ahol nevelkedett. Határok jönnek-mennek, igencsak nehéz az elvándorlás-megmaradás kettőssége. Sok híres magyar ember kötődik valamilyen formában Kárpátaljához. 
A diákság számára bizonyára ismerős: Ungváron született a szívesen énekelt dalok zeneszerzője, a Republic együttes alapító tagja, énekese és frontembere Bódi László „Cipő”, aki sajnos már fiatalon elhunyt.
Rossz utakra, de csodálatos természetre és sok-sok magyar dicsőséges/keserves emlékhelyre lehet számítani.

2018. márc. 8. csütörtök

A nemzetközi nőnapra való tekintettel (vagy inkább a sztojkás lányokra) a bencés diákokhoz órát lehetett volna állítani, mindenki készen ült a buszban a hajnali 06.00-os indulási határidőre! Érdekes módon senki nem aludt el, nagy volt a fiúkban a lelkesedés a szemerkélő eső ellenére is.


Első állomásunk helyszíne Máriapócs volt, ahol Dávid testvér ismertetett meg bennünket röviden a görög katolicizmussal és nemzeti kegyhely könnyező Mária képének csodáival.


Születtünk katolikusként akár rómainak, görögnek, idehaza vagy odakint, mindannyian érezzük: egy az Isten, egy a nemzet.

Innen Nyírbátorba utaztunk, ahol elsőként a Báthory várkastélyt tekintettük meg.


A következő megtekintésre váró állomásunk a sárkányok földjén a 15-16.századi nyírbátori református templom volt, melynek nagy belmagasságú födélszerkezetén lévő faragott mennyezeti kő bordázatát is megcsodálhattuk. 
A helyi református lelkész kalauzolt végig bennünket a templom fontosabb pontjainál.
A minorita templomban viszont a híres Krucsay oltárt is megcsodálhattuk, mely márványhatású faszobrok segítségével mutatja be Jézus szenvedéstörténetét.
Annak viszont, hogy Nádfői Krucsay János kisvárdai várkapitány miért adományozta az oltárt a templomnak, annak igencsak prózai oka volt. A történetben itt is „Cherchez la femme!”.

Még egy utolsó, jelenlegi határainkon belüli, paticsfalas, fazsindelyes, 18. sz-i református templom és harangláb búcsúztatott bennünket Tákoson.




Lelkes idegenvezető néni várt bennünket, akitől még azt is megtudtuk, hogy az árvizek miatt festettek a mennyezetre elődeink, gondolván az utókorra is.
Ez volt a mi mezítlábas Notre Dame-unk. Aki még nem tudta, most már bizonyosan láthatja, hogy felekezettől függetlenül a napsugár csak keleten, délen végül csak nyugaton juthat be a templomba, sőt a napsugár irányában az évszaknak megfelelő ábrák jelenhetnek meg.

Estére végre megérkeztünk a líceumba, ahol határtalan lelkesedéssel fogadtak bennünket. Odaadó házigazdaként a fiúk átadták nekünk az új kollégiumi szobáikat.

Ők a régi kollégiumban a lányok helyére költöztek, a lányok pedig egy másik szárnyban húzták meg magukat.
Egyébként, egy későbbi körbejárás során szembesültünk, hogy milyen módon lehet a fiúkat a lányoktól estére hermetikusan szétválasztani.
Hogy mit szabad és mit nem lányok és fiúk között, később szóba kerül.
Vacsora a diákétkezőben (déjá vu ?), Orosz Miklós povár, a főszakács ( v.ö. Zoli séf otthonról) készített nekünk finom helyi ételeket. 
Itt fémtálak (diáknyelven kutyatálak), otthon a megszokott műanyagtálcák, hasonló teríték.
Az étkezőben azonban közös imával kezd a diákcsapat, ez még/már nálunk nincs a gyakorlatban. 


Az iskola kápolnájában volt az első esti imánk, aminek énekes lendületéből igencsak példát vehettünk. Azt is megfigyeltük, hogy ők „fordítva” vetnek keresztet, vagy talán éppen mi (?), rómaiak.
Az is sajátosság, hogy a puszi továbbá a férfiak közötti kobakérintés is hármas.

2018. márc. 9. péntek

A kint tartózkodásunk idején pár napra Titusz atya is meglátogatott bennünket és részt vett a programokon is.

Végre időt tudott szakítani tehát az iskolánk igazgatója is, hogy megismerje az iskolai/ testvéri kapcsolat ottani gyökereit és a gimnáziumunkhoz kapcsolódó ágait. 








Péntek reggel ünnepi szent liturgián vettünk részt. 



A líceum kápolnabúcsúja a szebasztei negyven vértanú napjára esik, ugyanis tiszteletükre, emlékükre és védelmükbe ajánlva szentelték meg az iskola kápolnáját 2003-ban.
Magas szintű diplomáciai és liturgikus találkozó volt az ikonosztázok mögött és azon kívül is. Iskolánk vezetője szinte megkülönböztethetetlenül tudta alkalmazni az ünnepi szent liturgia dallamait és hanglejtését, amúgy- görögösen. 









Délután Nagyszőlősön megnéztük a Kankó várromot, mely a 14. század körül ferences kolostor volt, a szemben lévő domboldal kiváló minőségű szőlő termelésére adott lehetőséget. Nálunk a szerzetesi szőlőterületek hasznosítása újra működik, náluk még várni kell.

Majd ellátogattunk a Perényi kastélyhoz is, mely az egykori Ugocsa vármegye székhelyének egyik legszebb és legnevezetesebb épülete. A Perényi-család kimagasló szerepet játszott nemcsak Kárpátalja, de egész Magyarország történetében, sok neves államférfit adott az országnak. A Perényi-kastéllyal szemben áll Bartók Béla, neves magyar zeneszerző egykori lakóháza. Falán emléktábla hirdeti, hogy 1889 és 1892 között itt lakott a fiatal Bartók Béla, ebben a városban lépett fel először még szinte gyermekként a nagyközönség elé.






Este végre felavathattuk a tornacsarnokot. A nyitó focimérkőzésen bár a házigazdák megmutatták: ki az úr a háznál, de a szépítő kosármeccsen azért a bencés fiúk hozták a formájukat, a jelenlévő edzőjük hathatós segítségével. Nem maradt el azonban a koedukált forma sem, ez már viszont röplabda sportágban. Amíg a fiatalok különböző társasjátékokban, vámpírozásban stb. vettek részt. Varju Zoltán tanár úr körbevezetett bennünket az iskola fontosabb helyiségeiben. A Kárpátalja Monopoly során sok nevezetességgel ismerkedhettek a diákjaink.



Bepillantást nyerhettünk az iskolai oktatás rejtett titkaiba, miért van szükség a jeles ukrán hírességek és alkotmány megismerésére napról napra, miért nem tudnak a magyar gyerekek rendesen megtanulni ukránul. Milyen jó lenne, ha a mi iskolánkban is lenne kitéve iskolazászló… pl. a díszteremben. A tantermekben rengeteg magyar történelmi vonatkozású kép, emlék és ismeretanyag található.
Hogyan zajlanak az esti imák, milyen gyakran van filmvetítés? Erre mind figyelemreméltó választ kaptunk. Ami nekünk még nincs, az a hagyományos iskolarádió. Itt Sztojka Rádió hallható a reggeli ébresztésnél mindenféle iskolai- és magán- bejelentenivalóval.

Pannonhalmán a zöld tábla „fogható”, de már felmerült a digitális „zöld tábla” lehetősége is. A közös esti imák után a felnőttek a tanáriban mindig találkoztunk, szíves vendéglátásban és jó beszélgetésben volt részünk. Egy-egy érdekes esetet mindig kiemelek az akkori jó hangulatú esti percekből.

Mit ad Isten? Éppen akkor egy kilencedikes diákunk karjában hozott le a tanáriba egy rosszul lett sztojkást lányt. Hiába, ezek a jóképű bencés fiúk, még életmentő feladatot is el tudnak végezni!

2018. márc. 10. szombat

A szombat első programunk a szolyvai emlékparkban volt. 




A Szolyvai Emlékpark a kárpátaljai Szolyva városban a második világháború végén, 1944 novemberében létesített egykori szolyvai gyűjtőtábor áldozatainak, a „málenkij robot” elszenvedőinek illetve tágabb értelemben a szovjet megtorlás és a sztálini terror áldozatainak emléket állító emlékpark, melyet 1994 novemberében avattak fel. Az emlékpark a szolyvai gyűjtőtábor egyik temetőjének a területén, az első világháborús szolyvai katonatemető szomszédságában létesült.
Nagy tragédiákká vált az állítólagos „kis munka”, mely nem csak 3 napig tartott.
Sokan ugyan megmenekültek, de nem bírták ki a normális kerékvágásba történő beállást. Táplálkozási, lelki és egyéb okok miatt sokan feladták a további életben maradás lehetőségét.
Példamutató volt sztojkás idegenvezetőnk, Zoli részéről, hogy innentől fogva minden egyes történelmi emlékhelyen közös vagy egyéni ének ill. versmondás hangzott fel.

A nap 2. programja volt az Árpád vonal bunkereinek megtekintése.


A föld alatti járatokban szúrós, kicsit émelyítő szag volt, ám nemcsak emiatt ámultunk el az akkori katonai elszállásolás körülményei kapcsán.

Ezekben a pincejáratokban nem bort tároltak, hanem itt a sors a honvédő katonáknak adott fel leckét az élet és halál elviselésében. Csak egyetlen érdekességet emelnék ki: lent a föld alatt nem szabadott a felettesnek tisztelegni.


Eszembe jut az otthoni íratlan szabály: Villanyoltás után a diákoknak már nem kell „laudéturral” köszönni … 


És még hátra volt a Vereckei hágó elérése, nem is sejtettük, hogy mibe is keveredhetünk bele.

A nagy megpróbáltatás előtt még elfogyasztottuk az ebédünket a Vereckei szorosnál, ahol több tucatnyi honfoglaló szekér jöhetett volna szembe velünk több, mint ezer évvel ezelőtt.


Erre gondolva még emlék(jég)táblát is állítottak őseink leszármazottai, a bencés diákok.


A Vereckei hágót busszal hódítottuk meg, sofőrünk nem tétovázott, de egy az előőrsnek fellépő család rossz hírrel tért vissza a felvezető útról: Fent fekete ruhás alakok táboroznak! Egyből beugrott a sztereotípia, sajnos nem ok nélkül: biztos fent várnak minket ukrán nacionalisták a közelgő nemzeti ünnepünk előtt 4-5 nappal! Biztattuk a személygépkocsi utasait, hogy itt van kb. 50 bencés diák és felnőtt, nem lehet baj. Jenő atya azért imára hívott bennünket: Üdvözlégy Mária, ….
További óvintézkedést is adtunk a fiúknak, hogy nem szabad az esteleges provokációnak engedni, sem magyarul, sem más nyelven nem kell visszaszólni, a felnőttek mennek elöl, stb.
Felfelé menet azonban kiderült, hogy bár valóban fekete ruhások, és valóban tüzet rakva táboroznak, de csak ketten voltak és kirendelt hatósági személyek, akik –remélhetőleg- az emlékhely biztonságáért felelnek. Nagy kő esett le a szívünkről.

A gerincen nagy köd fogadott bennünket, talán az előzetes rossz hangulatunk miatti részvét jele volt az időjárás részéről. Képletesen szólva nem láttunk előre –honfoglaló őseinkhez hasonlóan-, hogy mit hozhat a jövő, csak elképzelni tudtuk a távlatokat. Viszont a panoráma hiánya egy újabb ok arra, hogy ide még egyszer vissza kell jönni, talán ez az üzenet.











A Vereckei hágó visszavár!

A líceumba történő hazaérkezésünk után vacsora, majd medencézés, szauna várt bennünket. A qpacon nemhogy lányok nincsenek, de még uszoda sincs a kollégiumban… Azonban itt a vizes sport bevezetésének praktikus okai is vannak. A környéken még tervekben sem lévő szabadidőközpontokkal szemben az iskola a tornacsarnokkal együtt a bérleti díjakból fedezi költségeinek egy részét. Távolabbról is érkeznek ide baráti társaságok, családosok. Természetesen a diákok is használhatják mindkettőt, de a külső bevétel nagyon fontos.  Ukrajnában a megélhetés mindennapos érzékelhető probléma a lakosság körében. Itt jegyzem meg, hogy a lakosok jelentős része külföldön dolgozik. Sok a magyar, cseh, lengyel rendszámú autó, amelyek ukrán vagy kettős állampolgárságúaké. Haza szinte csak aludni jár sok család. A településeken sok helyütt láttunk elhagyatva házakat, állattartás nem is jöhet szóba.

2018. márc. 11. vasárnap

A vasárnapi reggeli után ismét ünneplőbe öltöztünk a helyiekkel és az iskolától nem messze lévő templomba gyalogoltunk a görög katolikus liturgiára.



A biztos terepet adó térburkolatról a kátyúkkal övezett utcán haladtunk. Hiába, a világ más tájain is az ünnepre a legszebb ruhát kell felvenni Isten dicséretére. Ebéd után elbúcsúztunk Titusz atyától, vendéglátóink egy fafaragóművész alkotását ajándékozták neki.



Utána Beregszászra indultunk.




Először bementünk a beregvidéki múzeumba, ahol sok érdekes tárggyal és történettel ismerkedtünk meg a magyar tulajdonos tolmácsolásában. Fedák Sári pezsgős fürdésének kacér sztoriját biztos nem felejtették el diákjaink. Egy rövid városnézés után- éppen kirakodóvásár volt a Főtéren-már indultunk is a Beregszászi Illyés Gyula Kárpátaljai Megyei Magyar Drámaszínházhoz, ahol a Gerendák című előadást néztük meg.

Csoda, hogy Ukrajnában magyar színházban, magyar előadókkal, magyar darabot nézhettünk meg, szinte otthon éreztük magunkat, elfelejtve, hogy egy másik országban vagyunk. Pergő búzaszemek, pörgő előadás, nehéz zsák cipelése és súlyos mondanivaló egyaránt jellemezte az előadás hangulatát. A színészek nagy átéléssel játszottak, mindannyiunknak tetszett az előadás.

2018. márc. 12. hétfő

Elérkezett az utolsó teljes napunk is, távoli úti céllal, hosszú utazásra készültünk. Első állomásunk a munkácsi vár megtekintése volt. 



Bár a hétfői nap szünnap, Zoli tanár úr segítségével azonban a vár kapui átjárhatóvá váltak.

Ukrán zászló alatt a magyar csapat, a kiállítóterekben viszont csak magyar emlék, a kápolnában énekeltük a Boldogasszony anyánk régi magyar himnuszunkat. 




Zrínyi Ilonától erőszakkal különítik el fiát, II. Rákóczi Ferencet, aki soha többé nem látta viszont édesanyját. Nálunk a gimibe érkező 7-es diákok is egy kicsit eltávolodnak családjuktól, a bentlakásos iskolában válnak fiatal serdülővé. Ellenben micsoda megható a régmúlt történetben anya és fia kapcsolata. Feszty Árpád a jelenleg Ópusztaszeren kiállított körképének témájához ide utazott tanulmányokat készíteni.
Némi történelmi múltidézés után irány a Borzsa havasok!



Kárpátalja egyik legszebb kirándulócélpontja a Sipot-vízesés és a libegővel elérhető hegycsúcs.
Sajnos nem az utazásunk alatt volt a hippi fesztivál, de viszonzásul - nem is csodálkozva azon, hogy - Varju tanár úr el tudta intézni a libegőzést…, ami elvileg zárva volt.




Igaz, hogy vizes volt az ülőlap és ismét (az eső után) megint köd fogadott minket a hegycsúcson, azért érdemes volt a feljutni a hegytetőre.







Kb. 1.300 m magasságig jutottunk fel, de nem volt biztonságos a sűrű ködben tovább haladnunk. Kíváncsian vártuk az esti fotó és video nézegetést a két iskola közös és párhuzamos útjairól. 













A zenei aláfestő hangulatról természetesen a Republic együttes gondoskodott, sajnos csak felvételről.

2018. márc. 13. kedd


Elérkezett az utolsó sztojkás reggeli is, majd rövid megemlékezés volt a lépcsőházban (hiába itt is-ott is a lépcsőházban adott az egység több szinten is) az 1848-as forradalom 170. évfordulója kapcsán. Majd elérkezett a könnyes búcsú ideje is, hiszen még nagy út állt előttünk. Nehéz volt a búcsú az iskolától is, de az utolsó kárpátaljai emléktől is.
Az elindulásunk után ugyanis nemsokára megálltunk a kismuzsalyi középkori templom romjainál.




Azt mondják, hogy addig lesz még magyarság Kárpátalján, amíg áll a templom. Milyen szép is lenne, ha a pannonhalmi diákok valamilyen kétkezi munkával is (földkihordás, kavicsterítés, templomi környezet szépítése) hozzájárulnának a megmaradáshoz. A szelet kenyér belsejét is a héja fogja össze, a határon kívül rekedt honfitársaink magyarságtudata és hagyományőrzése nagyban segíti az egységes nemzet jelenét és jövőjét.

Közös fohásszal búcsúztunk Kárpátaljától.

Talpunkról nehezen akart leválni a zarándoklásunk sara, szívünkben azért hazavittünk egy kis kárpátaljai termő földet.
Utazásunk egyik tanulsága az is, hogy bátran vállaljuk magyarságunkat és hitünket, ebben karácsfalvi ismerőseink szép példát mutattak. 
A beregszászi nagyáruházban még feltankoltuk magunkat, mindenféle enni és innivalóval, bár vendéglátóink még úti csomagot (megint a sok hasonlóság egyike!) is készítettek számunkra.





A Magyar Köztársaság „honfoglalása” a határon kb. 3 órát vett igénybe, vér- és alkoholáldozat nélkül teljesítettük.

Hazaérve Márokpapinál ráléptünk a középkori templomok magyarországi útjára.
Csarodán a szintén megkapóan szépséges református uradalmi templomban hallgathattuk meg a helyi idegenvezető lelkes tájékoztatását.










Nyíregyházán ebéddel várt bennünket Ilosvai András diákunk rokonsága, a római katolikus plébánia étkezőjébe azonban csak késő délután érkeztünk meg. 
Egy rövid sétára volt már csak lehetőség, hogy mielőbb rágurulhassunk az autópályára.
Horváth Tamás még mozifilmről is gondoskodott, a kátyúmentes, sima aszfalton szinte repültünk a levegőben.
Kárpátaljai kirándulásunk alatt szinte végig esett az eső, eszembe jutott egy fás szólás:
Ahová az Isten fát ültet, esőt is ad oda.
Ez valami olyasmit is jelent: akinek gyermeke születik, annak lesz az is, amiből eltartja.
A Kárpátokra hullott eső elegendő lesz–e az ottani természetes megújulásra? 
Bár a kint tartózkodásunk alatt mindig arra vártunk, hogy ragyogjon a nap, egy alkalommal csodálatos naplementében volt részünk, az üzenet érthető: mindig van remény, nem szabad feladni. 
Hazafelé, az écsi vasútállomástól induló célegyenesben a fiúk már csak szokásos Republic dalt énekelték:
„Csillagok, csillagok mondjátok el nekem: 
merre jár, hol lehet most a kedvesem
Veszélyes út, amin jársz, 
veszélyes út, amin járok, 
egyszer te is hazatalálsz, 
egyszer én is hazatalálok.”

Szerencsésen megérkeztünk, a kirándulás megszervezéséért nagy köszönet illeti Tamást, Isten tartsa meg jó szokását a testvériskolai kapcsolat további ápolásában. 

Az általa szerkesztett online felület több száz fotóval: https://felkesz2019b.blogspot.hu/2018/03/karacsfalva.html

Ezen úti beszámolóval csak részben tudom meghálálni vendéglátóink szeretetét, úgy érezhetjük, bizony most nekünk van tartozásunk.
Köszönjük a találkozás felejthetetlen emlékeit a sztojkás tanároknak, diákoknak egyaránt.
Kívánom, hogy minden bencés diák legalább egyszer, a pannonhalmi tanárok akár többször is részt vegyenek a karácsfalvai kirándulások egyikén.
A két iskola párhuzamos és közös útjaihoz kérjük Urunk segítségét!


In aeternum! Amen. - Dicsőség mindörökké!

Kapovits István prefektus



Népszerű bejegyzések

Sztojka Líceum, több mint iskola!